A karácsonyi, nagy finishben akadt még egy szabad félórám, hogy egy már korábban, előre elkészített koszorú alapra valami kis dekort varázsoljak. Tudom, már megint, de a végeredmény láttán szerintem érthető, miért is lett kisebb fajta szerelem ez az ünnepi darab.
Már a tavaly karácsonyi készülődés alkalmával is, csillogó szemmel figyeltem azokat az ajtódíszeket, asztali dekorációkat, amelyek alapjai a már használaton kívüli, „a kutya sem hordaná” típusú sálak voltak.
Minden elismerésem azé, akinek a fejéből először kipattant, hogy a nyakmelegítő darabokat új funkcióban hasznosítsa.
Talán két éve, az egyik ismerősöm kötött nekem és a barátnőimnek egy-egy csősálat, s én töredelmesen bevallom, hogy a saját darabomat egyszer sem hordtam, mert olyan szoros lett, hogy nyakmerevítőnek is simán elment volna. A barátnőim is hasonló érzésekkel viseltettek a ruhadarab iránt, ezért aztán az egyikőjük elhozta nekem további használatra, hogy kezdjek én valamit a dologgal.
Nagyjából két héttel ezelőtt aztán fogtam és újrakötöttem ezt a remekbe szabott, pontosabban kötött sálat. Szétvágtam, és rákötöttem kézzel a megfelelő méretű darabot a hungarocell karikára. Ez olyan jól sikerült, hogy már csak dekorálni kellett az első, sálas, koszorú csodámat.
A gyerekszoba ágy alatti tárolójában találtam rá erre a kis plüss figurára, amit még nagyon régen egy kedves barátom adott nekem ajándékba. A cuki, kis maci lány akkoriban egy fiú társsal is büszkélkedhetett, ami valószínűleg szintén ott lapul valahol a kacatok alján, de amikor ráleltem erre a barna, bundás leányzóra, már tudtam: EZ AZ!
Fel is ragasztottam rögtön, s aztán jöhettek a karácsonyi mütyürök: a rénszarvas lassan állandó kellék a dekorálásban, amelynek Hajnalka barátnőm biztosan örül (igazi rénszarvas fun), a kis kék díszek pedig igazi ünnepi hangulatot kölcsönöztek a dolognak.
Egyszerűen imádom, de hát lehet nem „beleszerelmesedni” egy ilyen cuki darabba?!