Visszatértem, s igyekszem újra telejes erő bedobással, a blogolás iránti vágyammal felvértezve megosztani kreatív tevékenykedésem legígéretesebb darabjait. Ehhez azonban tartanom kell magam a két legújabb húsvéti fogadalmamhoz: miszerint igyekszem minél többet írni, na és megtanulok fényképezni. Utóbbi esetében van még mit tanulni.

A karácsonyi, nagy finishben akadt még egy szabad félórám, hogy egy már korábban, előre elkészített koszorú alapra valami kis dekort varázsoljak. Tudom, már megint, de a végeredmény láttán szerintem érthető, miért is lett kisebb fajta szerelem ez az ünnepi darab.

Már a tavaly karácsonyi készülődés alkalmával is, csillogó szemmel figyeltem azokat az ajtódíszeket, asztali dekorációkat, amelyek alapjai a már használaton kívüli, „a kutya sem hordaná” típusú sálak voltak.

Családi fészkünk egy kisebb fajta nagyhatalom, már ami a konzervdobozok - első sorban a kukorica konzervek – tartalmának elfogyasztását illeti. Mindenki szereti, még Pannuska is néha-néha belekanalaz a konyhaszigeten felejtett dobozba.

Az üres dobozok pedig a szigetről a mosogatóba, a mosogatóból pedig a szelektív kukába kerülnek, míg nem anya egy nap gondolt egyet, és néhány darabot a „gonosz kuka karmaiból” ki nem mentett.

Nem bírok leállni. A karácsonyi készülődés lázában mindig találok a lakásban egy üres vázát, egy kidobásra ítélt kosarat, vagy „egy fotóra ácsingózó képkeretet”, amit ünnepi pompába öltöztethetek.

A hétvégén megakadt a szemem a folyosón árválkodó három ikeás darabon, amelyek már hosszú ideje arra várnak, hogy egy-egy családi eseményt, vagy gyerek arcot megörökítő portré büszke tulajdonosai lehessenek.

Amióta beindult az újrahasznosítós, karácsonyi, barkács program, a barátnők, ismerősök gyűjtögető üzemmódra kapcsoltak, és kisebb-nagyobb csomagokban minden nap meglepnek egy-két kiszuperált szépséggel. Aztán beindul a szempilla rebegtetés, a „nekem mikor csinálsz valamit?” kérdések özöne, és ilyenkor mit tesz egy jó barátnő?

Várjuk a karácsonyt. Luca visszaszámol, Pannus pedig minden édességre rámutat a boltban és azt kérdezi, hogy ezt kihozza. A válasz eddig az volt, hogy a Mikulás, de mivel ő már elfáradt és hazament, majd a Jézuska. Így aztán tovább várakozunk, s a várakozás közepette Luca lelkesen cserélgeti reggelente a nagy nap közeledtét jelző számot a bejárati ajtón.

Mert, hogy ez az ő feladat azóta, amióta rátaláltam a padláson egy kiszuperált képkeretre és a műanyag mágneses számokra.

Alkotni jó. Kreatívan, ötleteset, s valami újat. Persze az a bizonyos „új”, - ami aztán a lakás, az iroda, a mindennapi élet színterének kedvenc darabja lehet - nemcsak új dologból születhet. Mert egy régi, porosodó tárgynak, bútornak, egy a padláson heverő kidobásra ítélt darabnak is van jövője. Ugyan úgy, mint a szemetesbe hajított konzervdoboznak, leszakadt sapkabojtnak vagy az üres befőttes üvegnek.

Simon Dóra vagyok, s ha valaha újságírást is tanultam azt mára már biztosan jól elfelejtettem. Legalábbis profin, jól csinálni, mindenképpen. Ellenben szívesen írok mindarról, amit szeretek, amiben örömömet lelem, s amiben leginkább hiszek. Ez pedig a tárgyak újrahasznosítása részben vagy teljes egészében, vagy csak egy kicsit másképp.

Bejegyzéseim segítségével igyekszem, minél többet megmutatni abból, miként lehet némi öltet, fantázia és kézügyesség segítségével régiből újat, háztartási hulladékból hasznos vagy éppen otthonunk díszítésére is alkalmas dekor tárgyakat alkotni, létrehozni.